A kis autó tompa puffanással csapódott a korlátnak, és a Tongham Motor Club 2006 szeptemberi találkozóján összegyűlt versenyzők, családtagok és támogatók hátán végigfutott a hideg.
A versenybírók vörös zászlókat lengettek, piros fények villogtak - leállították a versenyt. Chris apja, John Stewart máris az autónál termett, gyorsan lezárta az üzemanyag-vezetéket, és kikapcsolta a gyújtást. Debbie, Chris édesanyja messzebbről rohant oda, hamuszürke arccal. Chris szájából vér csordogált, végtagjai kicsavarodtak. Fehér arcán egyetlen könnycsepp gördült végig.
- Nem lélegzik! - kiáltotta valaki.
A St. John Mentőszolgálat munkatársai néhány másodperc alatt a kocsihoz értek. Richard Coleman mentőápoló egyetlen pillantásból gerinctörésre gyanakodott. Látta, hogy a fiú küszködve próbál levegőt venni.
- Muszáj levennünk a sisakot - mondta a társának, Steve Fishnek, aki ekkorra már bepréselte magát az utasfülke hátsó részébe, s olyan féltő gonddal tartotta Chris fejét, mintha a világ legtörékenyebb kincse volna. Fish roppant óvatosan széthúzta a sisak két szélét, Coleman pedig lassan becsúsztatta alá a kezét. A fiú testén görcsös rángások futottak végig, és a két mentős igencsak megküzdött azért, hogy a feje legfeljebb 3 milliméternyit mozduljon el a törzséhez képest. A sisak végül lecsusszant, és Chris arcára oxigénmaszkot csatoltak.
Tűzoltók távolították el a rögzítőcsavarokat, és Christ az üléssel együtt emelték ki. Hordágyhoz szíjazták, elaltatták és intubálták. Debbie beült mellé a mentőbe, John pedig a saját autójukon indult utánuk. Kilencven perccel a baleset után már a Southamptoni Közkórház felé száguldottak.
A mentő 5 óra 20 perckor érkezett meg, és Chris nyomban a gyermekintenzív osztályra vitték. Ez a kilencágyas osztály fogadja Dél-Angliából a legsúlyosabban sérült gyermekeket.
John Pappachan főorvos rögtön CT- és MRI-felvételeket rendelt Chris koponyájáról és nyakáról - az egyszerű röntgenvizsgálat nem lett volna elegendő. A fiú ijesztő állapotban volt. A 41 éves gyermekorvos - maga is két gyermek apja - soha nem látott még ehhez fogható sérülést.
A szívós szalagok, amelyek Chris koponyájának alsó részét a gerincoszlop tetejéhez rögzítik, olyannyira megfeszültek, hogy végül el is szakadtak. A feje levált a nyak csontjairól - csak bőr, izmok és más sérülékeny szövetek tartották a törzsön. Lényegében olyan volt, mintha belülről lefejezték volna.

Noha életben volt, Chris állapota rendkívül súlyosnak számított. Gerincveleje - az agyat a testtel összekapcsoló, sok millió ideg alkotta vezetékrendszer - most úgy feszült meg a résben, mint a a szabaddá vált telefonkábel egy kátyúban. Bármilyen mozdulat elszakíthatta vagy megsérthette volna a gerincvelőt - abban az esetben pedig azonnal bekövetkezik a halál vagy a teljes és végleges bénulás.
Pappachan hajnali 2 óra 10 perckor tájékoztatta a szülőket. Noha nyersen őszinte volt, azt nem mondta, hogy ugyanez történt a Superman-filmek egykori főszereplőjével, Christopher Reeve-vel is, amikor leesett a lóról.
- Chris nyaka eltört - mondta a szülőknek. - Nagyon súlyos az állapota. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk, de legalább életben van.
Christ továbbra is altatásban tartották, nehogy megmozduljon, és géppel lélegeztették, miközben nyakát párnázott gallér rögzítette. Pappachan megbeszélte az esetet a csoportjával és más szakértőkkel, és úgy döntöttek, hogy a legjobb ismert gerincsebészért küldenek - a Nagy Emberért.
A 40 esztendős Evan Davies néhány évvel azelőttig aktívan rögbizett, innen ered a beceneve. Lapátkeze ellenére a legfinomabb és legnehezebb gerincműtétekre szakosodott. Másnap reggel már a felvételeket böngészte.
Az atlanto-occipitális diszlokációnak (AOD) nevezett sérüléssel sokkal gyakrabban találkoznak a halottkémek, mint az orvosok, mivel az áldozatok rendszerint belehalnak. Pályafutása során Davies is csak egy ilyen esetet látott, és az a beteg - egy felnőtt - végül a műtét közben fellépett szívrohamban halt meg.
Gondos méréseket végzett a felvételeken, s megállapította, hogy a távolság Chris koponyája és gerincoszlopának teteje között 16 milliméter: több mint háromszorosa a normális értéknek.
Az AOD-t elszenvedők olyan ritkán maradnak életben, hogy Davies a szakirodalomban csupán egy olyan cikket talált, amely támpontokat adott a teendőkhöz. Egy philadelphiai kutatócsoport által vizsgált 16 AOD-sérült gyermek közül nyolc a helyszínen életét vesztette, három más sérülések miatt halt meg, és a többi öt közül csak egy épült fel teljesen.

A sebész kedd reggel mutatkozott be John és Debbie Stewartnak, akik fáradtak voltak, alig ettek, és a baleset óta nem jártak otthon. A kezet nyújtó férfi valóságos óriás volt, de a szeméből megértés és magabiztosság sugárzott. - Helló, anyuka és apuka - mondta könnyedén. - Válthatnánk pár szót? Nincs nagy baj.
Egy kis várószobában mondta el nekik a rossz hírt: - Chris nyaksérülése nagyon instabil, muszáj megműtenünk, hogy rendbe hozzuk.
A sebész gyorsan vázlatot rajzolt, és elmagyarázta, hogyan rögzítik a koponyát a nyakhoz a csigolyákba csavarozott titánpálcákkal, amelyek úgy tartják majd a fejet, mint valami kosarat.
- A csípőjéből eltávolított csontdarabokat ültetünk be melléjük, hogy az egész erős és természetes legyen - mondta. A beavatkozásnak ez a része szinte rutinműtétnek számított Davies számára. Évente négy-öt ilyet végzett el, hogy helyrehozza Down-szindrómás gyermekek, illetve daganatos vagy ízületi gyulladásban szenvedő betegek "billegő" fejét. Csakhogy ezúttal Chris gerincveleje teljesen védtelen maradt.
Debbie csak azt látta maga előtt, mit csinálnak majd a fia nyakával. - Mennyire veszélyes ez? - kérdezte.
- Nagyon. A legkockázatosabb az a rész, amikor a hasára fordítjuk, hogy hátulról végezhessük a műtétet. A gerincvelő rendkívül sérülékeny.
- Nincs alternatív megoldás? - faggatta John.
Davies megrázta a fejét. - Viszont ha megoperáljuk, akkor hamarosan újra lábra állhat.
- És műtét nélkül?
- Akár egy bólintásba is belehalhat.
John döbbenten próbált valami biztatót keresni a hallottakban. - Mekkora esélye van rá, hogy rendbe jön?
- Nem tudnám megmondani.
- Hány százalék?
Davies látta a szülőkön, mennyire szoronganak. Néhány pillanatra elgondolkodott, majd így szólt: - Nagyjából hét százalék.
Debbie levegő után kapott, és lelki szemeivel már a fia temetését látta. Aztán előtört belőle a hamisítatlan liverpooli modor: - Hazug nyavalyás! - kiáltott dühösen a sebészre. - Azt mondta, nincs nagy baj!

Ahogy Chris ágya mellett ült, és a kezét fogta, Debbie azon töprengett, vajon nem ő tehet-e az egészről. Barátaikkal négy éve kezdtek ilyen versenyekre járni, és Chris hamarosan már azért nyaggatta, hadd vezessen.
- Csak álmodban! - mondta ilyenkor Debbie. De látva a többi autóversenyző gyerek lelkesedését, és azt, hogy mennyire biztonságosak a versenyek, meggondolta magát. Vettek egy öreg Minit, Chris kicserélte a gumikat, és új hűtőt szerelt fel. Esténként nagy élvezettel keresgélt az eBay-en újabb alkatrészeket.
Chrissy nagyszerű srác, gondolta Debbie. Rengeteg a barátja, és alsó tagozatban ő kapta meg a legsegítőkészebb és legérettebb tanuló díját. Csak ült és tehetetlennek érezte magát.
Aznap Chris kilencéves öccse, Patrick és hétéves húga, Sophie is bejött látogatóba. Pappachan elmagyarázta nekik, mire szolgálnak a drótok és csövek: a lélegeztetőgép, az artériás kanül, amely vérében az oxigénszint ellenőrzéséhez szükséges, és a nyugtatót adagoló infúzió, amellyel mester- séges álomban tartják.
- Megoperáljuk - folytatta Pappachan. - Nagyon reméljük, hogy életben marad, de fel kell készülnötök arra is, hogy talán mégsem.
Patrick könnyes szemmel ment ki, de Sophie vidáman nézett vissza. - Ne butáskodjon - mondta -, Chris mindennap leveszi a pólóját, és edz. A BBC internetes egészségoldala szerint ettől az ember jobban lesz.
Senki nem mondott neki ellent.
Szerda délelőtt 10 óra 50 perckor Debbie és John búcsúcsókot lehelt fiuk élettelen arcára. Mindketten tudták, hogy talán most látják utoljára élve.

A műtőben a nyolc orvos és ápoló alkotta csoport felkészült a rendkívül veszélyes első lépésre: a műtéthez hasra kellett fordítaniuk Christ.
Pappachan aprólékosan előkészített mindent, hogy amikor Chris már a hasán fekszik, valamennyi vezeték és cső a megfelelő oldalon legyen. Készenlétben állt egy mellkassebész is, ha a fiút az átfordítás alatt szívroham érné.
Chris a műtőasztalon feküdt, és a végén túlérő feje Evan Davies izmos karjában pihent, mint egy rögbilabda. Óvatosan levették a gallért. Most minden attól függött, sikerül-e a fejet pontosan egy vonalban tartani a nyakcsigolyákkal, hogy a gerincvelő ne csavarodjon és ne is feszüljön meg. Az ágy egyik oldalán négy orvos és ápoló csúsztatta be karját Chris teste alá, és megemelték, a másik négy velük szemben várta, hogy átvehesse a testet.
- Fordítás háromra - mondta Davies. - Egy, kettő, három... fordítsd!
Christ centiméterenként fordították át, hogy az álla mindvégig egy vonalban legyen a köldökével. Végül Davies óvatosan egy búvárszemüveghez hasonló párnázott bölcsőbe engedte az arcát. Keretet rögzítettek a feje köré, hogy véletlenül se mozdulhasson el.
- Hála istennek, ez jól ment - sóhajtott fel Pappachan. Felhívta a büfében várakozó családot.
- Az első szakasszal megvagyunk - közölte. - A többi Evan dolga.

Innentől Davies és csoportja vette át az irányítást. Az ápolók leborotválták Chris tarkóját, és steril kendőkkel terítették le. Davies egy nagyjából tíz centiméteres vágást ejtett, és félrehúzta az izmokat.
A legfelső csigolya, a görög istenről elnevezett atlasz olyan, mint egy tányér, lyukkal a közepén a gerincvelő számára. A következő csigolya, az axis pontosan illeszkedik hozzá. Együttesen ez a két csigolya teszi lehetővé a fej forgatását és bólogató mozgását. A harmadik, C3 jelű csigolya már a gerincet alkotó többi társához hasonlít.
Két fémtartóból álló, a fej és a nyak közötti hídfélét terveztek beépíteni. A felső végüket a koponyához kellett csavarozni, az alsó végüket az axishoz és a C3 csigolyához.
Davies, akit rockzene segített az összpontosításban, megfelelő formájúra hajlítgatott két nagyjából 35 cm hosszú titánpálcát. Bejelölte a csonton a csavarok helyét, majd egy árral parányi lyukat ejtett.
Ezután különleges, ütközős villanyfúrót fogott, és óvatosan belefúrt a csontba. 6 milliméter mélyre érve röntgenkészülékkel ellenőrizte, nem hatol-e az agyba vagy a gerincvelőbe. A lyukakat 9 milliméteresre mélyítette, újból ellenőrizte, majd kialakította a végleges, 12 milliméteres furatokat. Végül beillesztette a pálcákat, és különleges csavarokkal rögzítette azokat.
Davies felállt, és nyújtózkodott egyet. Christ immár stabilizálták, de még nem végeztek.
Előbb-utóbb minden fém eltörik, ha mozgatják, ezért az egész "hidat" biológiai módszerrel kellett elmozdíthatatlanul a csontokhoz rögzíteni. A Chris csípőjéből vett csontsejteket mesterséges csontgranulátummal keverték össze, és az így kapott pasztával vonták be a pálcákat és a csavarokat. A puffasztott rizs nagyságú szemcsék belsejébe nőhettek a csontsejtek, és egységes csont alakulhatott ki.
Amikor Christ este 6-kor visszavitték az intenzív osztályra, a változás azonnal szembeötlő volt. Debbie belenézett a lassan nyiladozó kék szemekbe. - Chrissy, anyu vagyok - mondta. - Pislogj, ha megismersz!
Chris pislogott egyet.
A nagy kérdés most az volt, vajon a test megfordítása vagy a műtét során megsérült-e a gerincvelő?
Pappachan halkan szólt hozzá: - Chris, tudod mozgatni a jobb kezed?
A jobb kéz hüvelykujja megrándult. A bal oldala azonban teljesen élettelen volt, és továbbra is géppel kellett lélegeztetni. Debbie-t és Johnt figyelmeztették arra, hogy Chrisre talán a szélütést elszenvedőkhöz hasonló élet vár, ha testének bal oldala bénult marad. Debbie azonban nem törődött ezzel - ő csak vissza akarta kapni a fiát.
Öt nap múlva azonban Chris bal kezén mozogni kezdtek az ujjak. Apránként a teste többi része is "magához tért". Miután eltávolították torkából a csöveket, elsőre azt mondta a nővérnek: - Ne hívjon Chrissynek! Csak anyu szólíthat így...

Két héttel a baleset után Chris már fel is kelhetett. Néhány hét elteltével már ő vezette az autósklub vacsoráján a diszkótáncot, tavaly februárban pedig már kosárlabdázott is. Egy barátja kérdésére, hogy mit csinál a hét végén, Chris vigyorogva úgy tett, mintha autót kormányozna.
Édesanyja erre határozottan, de gyengéden azt mondta: - Csak álmodban, kisöreg!