A pszichológusok és antropológusok nemegyszer fordulnak gyógyítókhoz, a törzsi kultúrákhoz vagy a New Age spiritualista szószólóihoz, ha tanulmányozni akarják a babonát vagy a varázserőt alátámasztó hitet. Ugyanilyen erővel azonban akár a kollegáikhoz vagy a szomszédaikhoz is fordulhatnának.

Ezeknek a babonáknak, varázslatoknak nem sok közük van a vallásos hithez, amely sokkal összetettebb valami, hiszen az erkölcs, a közösség és a történelem is szerepet kap benne. A varázslatban való hit azonban számos kis rítus hátterében ott rejlik, és az embereket elkíséri a mindennapjaikban is.

Az efféle hiedelmek alapja az agyi áramkörökben keresendő. Ha elhisszük, hogy valami varázserőnek vagyunk a birtokában, az segíthet túlélni fenyegető helyzeteket, vagy elűzni félelmeinket, rosszkedvünket. Túlzott mértékben természetesen, akár kényszeres viselkedésformák is kialakulhatnak.

– Az agyban olyan hálózatok, kapcsolódások léteznek, amelyek bizonyos helyzetekben mágikus magyarázattal szolgálnak, mondja Pascal Boyer, a Washington-egyetem pszichológia-professzora. – Az efféle gondolkodás az egyetlen terület, ahol ez a séma előnyt élvez a racionális gondolkodással szemben.

A gyerekekről másfél éves koruk körül derül ki, hogy játék közben képzeletvilágban élnek. Hároméves korban a legtöbben már tudják, mi a különbség fantázia és valóság között, bár általában (és jobbára a szülők közreműködésével) még hisznek a Mikulásban. Egy nyolcéves gyerek már világosan tudja, hol a határ varázslat és valóság között.

Ha a mágikus gondolkodásra való hajlam nem volna több, mint önbecsapós babona, a könyörtelen emberi evolúció során biztos eltűnt volna az intellektuálisan érett felnőttekből. Mégis, a Princeton és Harvard-egyetemen végzett kutatásokból kiderül, hogy a legtöbb tanult felnőtt agya is gyakran kapcsol át a mágikus gondolkodásra. Elég, ha olyan babonákra gondolunk, mint amikor például egy edző nem vált ruhát, amíg a csapata nyerő szériában van, vagy a sokak által ismert bal vagy jobb lábbal való belépés mondjuk egy vizsgaterembe.

– A kérdés az, miért teremtik meg az emberek azt az illúziót, hogy varázserejük van? – mondja Emily Pronin, a Princeton professzora. – Részben azért, mert állandóan a saját gondolataink foglalkoztatnak bennünket, és így hajlamosak vagyunk túlbecsülni a gondolataink hatását a külvilág eseményeire.

Az agy képalkotó berendezésekkel történt vizsgálatánál látható, hogy a bal félteke aktiválódik, amikor valaki bizonytalan helyzetekben feltételezéseket gyárt. Ezek olyan gyorsan alakulnak ki, hogy gyakran összekötnek két, csupán a véletlen egybeesés folytán kapcsolódó eseményt. Ki ne hallotta volna már a következőt: – Éppen nyúltam a telefon felé, hogy hívjalak, amikor megszólalt, és te voltál az.

– Azok számára, akik bizonytalanok a képességeiket illetően, vagy félelmeik, gátlásaik miatt lassan reagálnak, ez a fajta gondolkodás igen hasznos lehet, bizonyos értelemben szükséges aktivizáló erő – állítja Daniel M. Wenger, a Harvard Egyetem pszichológia professzora. – Az az érzés, hogy gondolatainkkal valahogy irányítani tudjuk az eseményeket, nagyon fontos lehet, nemegyszer a depressziót is kivédheti.

Érdekes, hogy azok, akik hisznek a varázslatban vagy babonások, a legtöbbször tisztában vannak azzal, hogy mindez csak afféle biztonságot adó szokás, tudják, hogy gondolkodásuk ilyenkor irracionális. Ha ugyanis szembesítik őket a kérdéssel, tagadják. A valóság ugyanis nagy úr, és ha valami fontos dolog forog kockán, nem a babona kerül előtérbe, hanem a tudatos cselekvés